Cimke : #fárasztó

Tündérmese

Három rózsaszín ruhás tündér hirtelen átváltozott töltõtollá. Kezdetben senki sem értette a dolgot, körülállták és nem értették három napig.

Utána egyszercsak õk is átváltoztak (mármint a többiek) töltõtollá. Az egészben az volt a furcsa, hogy átváltoztak töltõtollá. Késõbb arra ment két tündér-doktor, és rájött, hogy a betegség ragadós mint a ragacs. De nem vigyáztak eléggé, és a két tündér-doktor is átváltozott töltõtollá. Egy hét múlva összeült a tündér-tanács. Körbeülték a töltõtollat - direkt írom egyes számban, ugyanis a szerencsétlenül járt tündérek mind ugyanazzá a töltõtollá változtak - szóval körülülték a töltõtollat és nem értették. Azonban õk nem változtak át töltõtollá mert volt rajtuk maszk. Tanácskoztak, hogy mi lesz, míg végre rájöttek, hogy gyógymódot kell alkalmazni. Hónapokig alkalmazták a gyógymódot, és az eredmény az lett, hogy a töltõtoll meggyógyult.

A csodának messze földrõl a hírére jártak. Híres tudósok ámélkodtak, neves orvosok kiáltottak fel úgy hogy ahh, a meggyógyult töltõtoll láttán. A töltõtoll tényleg nagyon vidám és élénk volt de még pihennie kellett amíg teljesen fel nem épül.

Sajnos ez a mese nem igaz, mert ilyen nincs is. De azért el lehet képzelni ilyet, legalábbis én el tudok. Van azonban olyan amit még én sem tudok elképzelni, de az már olyan, hogy elképzelni sem tudom. Ez a fenti mese csak egy nudli ahhoz képest.

 

-Varga Máté-

A reggeli

  A fecskeanya kora reggel arra ébredt, hogy a fecskegyerekek olyan hangosan és érthetetlenül óbégatnak, mint egy operaénekes. Lassan kinyitotta szemeit, meglibbentette szárnyait, s nyomatékos hangon megkérdezte:

- Mi van?

  Az idősebbik fecskegyerek válaszolt.

 - Mind a hatan tisztában vagyunk azzal, hogy szeretsz minket, tán még dübörgő elefántcsorda elé is vetnéd magadat miattunk, de igazán adhatnál már nekünk valami reggelit.

  A fecskeanya csippentett egyet.

 - Mivel én is éhes vagyok, kirepülök a piacra, és veszek alapanyagokat, amikből készítek valami finom reggelit.

  Kirepült a fészek képzeletbeli ablakán, aztán a piac felé vette az irányt. A légáramlatok ma kivételesen kedvezőek voltak, így a fecskeanya – akit rendszeresen anyafecskének becézgettek – hamar elérte úti célját, bár tulajdonképpen a piac sem volt túlságosan messze a családi fészektől, mindössze kétszázhúsz szárnycsapásnyira. Verdesés közben eszébe jutott egy régi vicc, amit valaki, valamikor mesélt neki a klubban. Ahogy szóról-szóra felidézte ezt a viccet magában, hatalmas kacagásban tört ki. A vicc így szólt:

  Két kígyó kúszik a sivatagban. Azt mondja a butábbik: - Szsz!

  Mire a másik: - Szszsz!

  (A fecskék egyébként elég hülye vicceken szoktak nevetni.)

  Ahogy a fecskeanya odaért a piacra, elkezdett bevásárolni. A nyúlnál vett répát, a rókánál nyulat.

 - Nyulat csinálok répával – mondta, bár senki nem kérdezte. – Sosem ettem még, de állítólag nagyon finom és tápláló. Igaz? – biccentett a nyúl boltja felé, aki érthető módon elhúzta a száját.

 - Igaz? – fordult zavartan a rókához.

 - Igaz! – felelte a róka és szőröstül, bőröstül lenyelte a sipítozó nyulat. – De répa nélkül jobb!

  A fecskeanya szatyrával a csőrében hazafelé indult. Útközben csak tizenhatszor ejtette le a nehéz szatyrot, ami elég jó arány a kétszázhúsz szárnycsapás mellé.

  Otthon már korgó gyomorral várták a fecskegyerekek, éppen ezért azonnal nekilátott a reggeli elkészítésének. Először megfőzte a répákat, aztán a nyulat. Összekutyulta az egészet egy lábasban és enni adott a gyerekeknek.

 - Miért nem halat csináltál? Olyat még sosem ettünk – kérdezte valamelyik csapzott külsejű fecskegyerek kíváncsiskodva

 - Soha nem is fogok halat csinálni, mert félek, hogy lenyelitek a szálkákat és kilyukad a beletek!

Innen az ismert közmondás, hogy egy fecske nem csinál halat...

 

-Tapír-

                                                                                                               

A lábbal integetők

 Két évvel ezelőtt az egyik régész barátom megkért, hogy kísérjem el egy ásatásra és segítsek neki, mert Ő fél megfogni a csontokat.

Javasoltam, hogy akkor vegyen fel egy kesztyűt, de erre a megjegyzésemre kirázta a hideg, a meleg, összeszorult a gyomra, végiggurult állán az izzadás, majd szomorúan közölte, hogy fél megfogni a kesztyűket is. Sokat gondolkodtam a megtisztelő felkérésen, mígnem beadtam a derekam és igent mondtam. Nem bántam meg! Tettünk egy hatalmas felfedezést, amit most elárulok a nyilvánosságnak.

  Az ásatási területre hosszas repülés után helikopterrel érkeztünk meg. Én, a régész barátom, a régész barátom barátja és Laci. Mint kiderült, a csapatból csupán csak Én merem megfogni a csontokat, ezért nélkülözhetetlen tagja lettem az expedíciónak, úgy vigyáztak rám, akár egy hímes tojásra. Laci – akinek mindig bojtos sapka volt a fején – meg is jegyezte, hogy amikor majd kaparászom a földet nehogy beleverjem az orrom valamibe és elvérezzek.

  Az első napon nem történt semmi különös. Felállítottuk a terepszínű sátrunkat, kényelmesen berendezkedtünk, a polcokat telepakoltuk mindenféle tárgyakkal, estefelé pedig megvacsoráztunk. Sajnálatomra csirkecomb volt a menü, s nekem kellett társaim szája elé tartani a combokat, hogy aztán hátra tett kézzel lerágják a csontról a húst. A következő nap már mozgalmasabban telt el. Miután reggelire megitattam régész barátaimmal a gőzölgő csontlevest (nem merték megfogni a csészéket), nekiláttunk a munkának.

  Sátrunktól keletre kaparásztuk a földet, s hirtelen, mintegy varázsütésre előkerült belőle egy hengerfej. Utána találtunk még vezérlőműláncot, szelepfejet, karburátort és néhány gumimembránt is. Ekkor megállapodtunk régész barátaimmal, hogy elhagyjuk az autóbontó területét és máshol dolgozgatunk tovább. Délig munkálkodtunk. Kőkeményen. De semmi!

   Tevékenységünket kissé északabbra, egy olyan domb mögött folytattuk, ahol nagyon régen vonat közlekedett. Ezt abból állapítottuk meg, hogy sínek voltak a földön, egyik pár erre futott a távolba, a másik pár arra.

 - Akkor hát ássunk – tekingetett körbe-körbe Laci –, mégsem mehetünk haza üres kézzel, leletek nélkül!

  Ásás közben jómagam találtam néhány fehér lufit, abból a kb. tizenhat centis, vékonyka fajtából. Laci valami rongyos kabátfélét, régész barátom egy üres vodkásüveget, régész barátom barátja pedig semmit sem talált. Erre olyan mérges lett, hogy két percig nem gyújtott rá. Én meg úgy elkezdtem rötyögni a kínos helyzetén, hogy figyelmetlenségemben magam mögé hajítottam a csákányomat. Erős koppanás hallatszott. Mindannyian a hangforrás felé néztünk, remélve, hogy egy kincses ládán landolt a szerszám.

 - Az csak a sín! – legyintett Laci.

 - Sajnos. Mindegy, elmegyek a szerszámomért, aztán indulunk vissza a táborba. Mára ennyi.

  Ahogy lépkedtem a csákány felé, hirtelen megláttam egy csillámlást közvetlenül mellette.

- Fiúk! Ide gyorsan mindenki!

  Régész barátaim odaszaladtak.

 - Ugyan – legyintett megint Laci –, ez csak egy összenyomott kupak.

 - Az mindegy, de nézd – mutattam. - Egy méteres körzetben puha a talaj, legalábbis puhább, mint ezen a tetves környéken bárhol!

  Leástunk nagyjából két métert, s ekkor elállt a lélegzetünk. Egy foszlott szandált pillantottunk meg, benne egy lábfejre emlékeztető csontozattal. Aztán mellette előkerült még egy szandál, ugyancsak csontozattal. Most hosszirányba ástunk, kapirgáltunk és néhány perc múlva kiemeltünk a gödörből egy nagyjából egyben lévő emberi testre hasonlító csontkollekciót, bár az is lehet, hogy csak a foszlott nadrág miatt nem hullott még szanaszét. Régész barátaimmal a csontokhoz nem érve, a foszlányokat fogva letettük a földre. Első ránézésre megállapítható volt, hogy a lelet csak deréktól lefelé van meg, vagyis nincs felsőteste.

 - Jesszusom! Tudjátok mit találtunk?! – kiabált örömében Laci. - Egy lábbal integetőt! A kocsmáros nagyapám szerint valahol errefelé éltek, méghozzá több százan. Ugyanolyanok voltak, mint mi, mai emberek, azzal az apró különbséggel, hogy nem volt felsőtestük.

 - Akkor hova nőtt a fejük? – kérdeztem izgatottan.

 - Nem volt fejük, nem volt orruk, se fülük, sem szájuk, csupán két szemük volt, méghozzá a lágyék között, a nemi szerv két szélénél. A táplálékot a talajból a talpukkal szívták fel, persze ekkor levették a szandáljukat. Ha ismerőssel, rokonnal találkoztak, mindig lábbal integettek egymásnak - innen a nevük -, s este a népes család tagjai megfejthetetlen lábjelekkel veszekedtek egymással.

  Miután Laci befejezte a monológját, leroskadt a földre és nyálasan megpuszilta. A leletet a jelentésekkel együtt eljutattuk a megfelelő szervekhez.

  Azóta fél év telt el, de még nem kaptunk visszajelzést, valószínűleg úgy leesett az álluk, hogy még mindig nem tértek észhez. Jövőre újabb expedícióba fogunk régész barátaimmal. Megpróbáljuk felkutatni a kézzel integetők leleteit, akiknek csupán felsőtestük volt, alsótestük nem, kézen jártak és a kisujjukkal pisiltek.

 

-Tapír-

 

 

A kapzsi manó

(Nagyon egyszerű szövegezéssel, 2-3 éves korig, vagy annál feljebb, tanulság is van benne, meg a végén feladvány, ami agyserkentő hatással lehet bármelyik esti mesére vágyó gyermek számára)

  Réges-régen éldegélt egy kapzsi manó. Ez a manó nagyon kapzsi volt, mondták is neki a társai, hogy: „jaj, de nagyon kapzsi vagy!”

  Erre a kapzsi manó mindig megvonta csontos vállát, és visszavágta, hogy „nem vagyok!”, de társai csak mosolyogtak rajta, majd dallamosan, hetykén énekelték a fülecskéjébe, hogy: „jaj, de nagyon kapzsi vagy, pampara!”

  Sőt!!! Volt, aki azt mondta a kapzsi manónak, hogy: „olyan nagyon kapzsi vagy, hogy csak na!”

  Ez így ment sokáig, mígnem a kapzsi manó megunta a vádaskodást, és megevett egy csomó gyilkos galócát, mert meg akart halni. Szerencsétlenségére ezt észrevették a társai, és még idejében kimosták a gyomrát Germocid eszközfertőtlenítővel, tehát a kapzsi manó nem halt meg. (Tanulság: Gyerekek!!! Ti ne egyetek gyilkos galócát, még akkor se, ha meg akartok halni.)

  Ezután azt énekelték a többiek, hogy: „jaj, de nagyon kapzsi vagy, még a gyilkos galócát is megeszed”!

  A kapzsi manó hétszázhat éves korára teljesen megbolondult, aztán meghalt egy levendula bokor aljában. Társai ezt vésették a sírkövére: „jaj, szegény pára, olyan nagyon kapzsi volt, hogy még a gyilkos galócát is megette!”

  Feladvány a végén: Gyerekek! Ha tudtok már számolni, számoljátok meg, hogy az „Esti mese gyerekeknek a kapzsi manóról” című mesében hányszor szerepel a „kapzsi” szó! Az eredményt kiabáljátok hangosan a levegőbe, csak úgy, játékból!

                   

 

-Tapír-

Partvis mese

  Volt egyszer, hol nem volt, egy partvis. Ez a partvis egy szép napon úgy döntött, hogy elindul világot látni. Ballagott az úton, meglátott egy egérlyukat. Ennek úgy megörült, hogy bezárták az õrültekházába. Itt csupa olyan partvis közé volt zárva, akik örültek, ha egérlyukat láttak.

  A partvisok tehát mind azonos elvet vallottak. Pusmogtak, pusmogtak egymás között, aminek persze az lett a vége, hogy fellázadtak, és leölve az ápolókat, mind kiszöktek az elmegyógyintézetbõl. Elutaztak ahányan voltak egy fiktív szigetre, és ott megalapították az Egérlyuklátásnak Örülõ Partvisok Királyságát, élén a mi partvisunkkal.

  Teltek az évek, a király bizony megöregedett. Közben született néhány lánya, a legkisebb volt a legszebb, jött egy ifjú partvis (az esernyõt csak a legritkább esetben használó partvisok királyságából), elvette a lányt, csak elõbb meg kellett küzdenie egy hétfejû videórekorderrel. A király neki adta a királyság felét, majd meghalt.

  Az ifjú partvis átvette a trónt, a legkisebb leány pedig királynõ lett.

  A gyermekük egy új partviscsalád (az egérlyukak közelében esernyõt használó egyébként pedig örülõ partvisok családjának) elsõ és egyben utolsó tagja lett, mert négyéves korában leesett egy fáról és meghalt.

  Viszont nem messze ettõl a fától volt egy egérlyuk. Ebben lakott  Egér papa és Egér mama, nyolc kis egérkölyökkel. Ebbõl ötöt megevett egy macska, maradt három. Ez a három pedig gyomorrontást kapott, és szintén meghalt. Egér mamának bedugult az orra, és megfulladt. Egér papa naphosszat sírdogált, de végül abbahagyta, mert meghalt.

  Ez a mese speciel nem túl jól végzõdik, ezért ezt ellensúlyozván a végére még olvassák el ezeket a szavakat:

  Móka, öröm, jó, hurrá, gyõz, finom, család, tea, nevetés, boldog.

-Varga Máté-