Cimke : #filmkritika

Filmkritikák: Az Emlékmás (Total Recall)

Az elképesztő sikerre való tekintettel tovább folytatódik a 2020 ideális turisztikai filmjeit bemutató sorozatunk: ahogy A cápa a strandok szerelmeseit igyekezett megnyugtatni preventív üzenetével („Ej, nem hiányzik az a víz annyira, úgyis leharapnák a lábaimat!”), úgy teszi helyre Az emlékmás a repüléssel kapcsolatos túlzó vágyakat.

Filmkritikák: Az Emlékmás (Total Recall)

Douglas (Arnold Schwarzenegger) hipermuszkulózissal, vagyis az izmok spontán rettenetesre fúvódásával megvert kétkezi munkás, akinek kevéske pénze méretre szabott atléták vásárlására megy el. Mégis drága űrutazás után sóvárog, amiről még a férfi rémálmokból történő üvöltve felriadására is szexuális közeledéssel reagáló nimfomániás felesége (Sharon Stone) sem tudja lebeszélni. Minden nőt un valaki, tartja a rosszmájú mondás, és mással nehéz is lenne megmagyarázni, miért akar hősünk egy háborús zónába utazni a kilencvenes évek szexszimbólumával való hentergés helyett, de hát régi film, klasszikus értékrend... Douglas tehát az az archetipikus házasember típus, aki bár egyedülálló társainál a statisztikák szerint tovább él, mégis jobban vágyja a halált: pénze persze nincsen, ami részben legalább megmagyarázza ezt a tényt.

Faéki komplexitásával mérlegelő emberünk egy metróreklám hatására szinte elrohan a Memória nevű, kamuutazásokat kínáló vállalkozáshoz, hiszen ha már átverik, legalább tegyék őszintén. A Memóriánál, miután elvették a pénzét, egy székhez kötözik, majd bedrogozzák, mire először k*rvákról kezd hadoválni, majd szétveri a berendezést. Nagy dicséretet érdemel Paul Verhoeven rendező ezért az életigenlő üzenetért, hiszen aki eddig kételkedett a drogok ártalmas mivoltában, mostanra garantáltan elkerüli a Hős utca környékét, és beáll transzparenst-tartani a habzó szájú kisnyugdíjasoknak a kapcsolódó tüntetéseken… Se prosti, se pá alapon az elégedett kliens egy robottaxiban ébred, amit követően hamarosan olyan kalandokba keveredik, amiről csak az nem veszi észre, hogy előre megrendezettek, aki a híradón kívül nem néz semmit, és a metróreklámokat tartja az igazság szócsöveinek.

Ezután egy lízingelt indexhibás BMW-t hajtó hazai kisvállalkozó nedves álmait éljük a vásznon: munkásunk agyonveri idegesítő munkatársát, lelövi megunt csaját, majd bekerül egy elit klubba; mivel ezzel nem éri el teljes potenciálját, végül inkább messiásnak áll, és megment egy egész bolygót. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugye, szóval azért egy örömlányt csak szerez a végére magának, de hát ezt vessük a szemére utoljára, elvégre Jézusnak is ott volt Mária Magdolna, hogy gondoskodjon róla. Sajnos a készítők itt elvágják a történet fonalát, pedig az érdekes rész csak ezután következett volna: az anyag kiürül Douglas szervezetéből, aki felébred álmából, otthoni aerobiccal és műkörmözéssel időt mulató asszonykája mellett.

Mi, magyarok azt hiszemsikerrel tippelhetjük be azt a szót, amivel mindezt kommentálná…

Így, hogy nem fejezték be Az emlékmást, elvették nézőjétől a káröröm felszabadító élményét, de ha hajlandóak vagyunk egy sör mellett magunkban végigmesélni a történetet, egész szórakoztató perceket kapunk tőle, és még jobban is alszunk utána. Harminc év távlatából ez nem is rossz eredmény.

-Forrai Márton-

Filmkritikák: A bitanghal (amerikaiul: Cápa)

A bitanghal Bacsó Péter 1964-es filmje a korabeli balatoni viszonyokról, amit később A tanúhoz hasonlóan az államhatalom Magyarország rossz hírének keltése miatt tiltólistára helyezett. Az egyetlen megmaradt kópiát a hetvenes években amerikai kémek Hollywoodba csempészték, ahol Cápa néven forgatták újra, de ez a verzió kevésbé ismert az eredetinél.

Filmkritikák: A bitanghal (amerikaiul: Cápa)

Könyv is íródott a műből, ami aztán tényleg a hazánk büszkeségébe arcátlanul belegázoló, gyökereit végképp el- és letagadó fércmű.

A bitanghal Balatonpocsolyán, egy szociális üdülőhely strandján játszódik, ahol a tó vízállása kellően alacsony a nyugodt pancsoláshoz. Egy nap tragédia történik: rendszerellenes fiatalok éjszaka bemásznak az üdülőövezet területére, hogy farmernadrágba bújva rockzenét hallgassanak hordozható Szokol-rádiójukról. Egyikük részegen a kihelyezett táblák egyértelmű tiltása ellenére illegális fürdőzésbe kezd, aminek meg is lesz az eredménye, igaz, az a legképzettebb halőrt is váratlanul éri: az agitátort felfalja egy addig ismeretlen vízi ragadozó, ami feltehetőleg a Zala-folyón keresztül került a Balatonba, és a Fekte-tavi mocsárban mutálódott rettenetes mód veszélyessé.

A Zenthe Ferenc által alakított Márton bajtárs, a vízi rendészet főfelügyelője (vegyük észre, hogy az imperialista tolvajok még az 1975-ös verzióban Roy Schneider megformálta főhős nevét sem dolgozták át lustaságukban) néhány doboz helyi Világos és egy túlárazott sajtos-tejfeles lángos társaságában ki is ül a partra, hátha a bitanghal tanúvallomást kíván tenni. Az persze ehelyett a harminc centis vízben vergődve szovjet matracokat lyukasztgat és hozza a frászt a keleti blokk szerencséseiből álló díszes közönségre, akiknek aztán egyenként kell emberünknek elmagyaráznia, hogy nem láttak semmit. Ha ez nem lenne elég, a Haltani Társaság Budapestről érkező munkatársa, Hopplá Máté kartárs (Pásztor Erzsi) a fürdőhely bezárását szorgalmazza, amiről a város polgármestere, egyben a helyi lángossütöde tulajdonosa, Balassa elvtárs (Latinovits Zoltán) hallani sem akar.

Márton bajtárs a párthűsége és hivatása közötti konfliktusban őrlődve egyik éjjel egy szál szigonnyal indul neki a tónak, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást. Küldetésében társra talál a vele aznap este aktívan együtt poharazó Hopplá kartársban és a Bánhidi László alakította Matula bácsiban, akiről kevesen tudják, hogy itt lépett (víz)színre először. Miközben Zenthe és Pásztor karaktere többszáz méteren át gázol a térdig érő veszedelembe, Bánhidi a parton megfeneklett ladikjáról óbégat utánuk, hogy hagyják a bitanghalat a csodába, úgyis megdöglik majd aztán partra veti gurítja az ár. Hiába azonban a nép bölcsének egyre távolodó hangja, a két hős tragikus halált hal a Balaton közepén, testüket pedig elnyeli a nádas. A bitanghal sosem kerül elő, mintha csak a természet így róná le tiszteletét a szocialista bátorság előtt.

Sokan, sokat vitatkoztak anno a film rejtett üzenetén, ebbe mi most tehát bele sem kezdenénk. Zenthe érzékeny jellemábrázolását sem akarjuk újfent dicsérni, megtették már előttük azt elegen, inkább vegyük észre a fiatal Kulka Jánost élete első szerepében, a bitanghal gúnyájában lubickolni. Nem vesszük? Hát éppen ez az! A későbbi színészóriás már ekkor megcsillantotta kaméleoni átváltozóképességét - ahol Steven Spielberg méregdrága trükkökre támaszkodik, ott mi, magyarok tehetséggel és furmánnyal hozzuk szintbe a mérleget. És ha már a feldolgozás szóba került, ejtsünk egy-két szót arról is: természetesen „halivudizálva” lett a drámai végkifejlet, és – nem meglepő módon - a Balaton csodálatos halgazdagságának bemutatását sem tudták az Atlanti óceánban reprodukálni. Ebben a verzióban elvész a bitanghal misztikuma, azt szájbarágósan cápára cserélik, amiből mintha összesen kettő élne a vízben: egy, amiről azt hiszik a történet elején, hogy a gyilkos nagy fehér, és egy másik, ami a tényleges elkövető. Ennek furcsaságán nem szükséges sokat töprengenünk: az a rengeteg haláru az amerikai üzletek polcain nyilván hazugság, propaganda volt már akkoriban is.

Szeretném ajánlani ezt a mesterművet, de mint tudjuk, az évtizedek óta nem elérhető. Érjük be tehát – jobb híján – a színes-szagos feldolgozással, ami önmagában talán fogyasztható, ám közelébe sem ér az eredetinek.

    

 

-Forrai Márton-

Filmkritikák: Predator (Ragadozó)

John McTiernan akció-horror-sci-fije a legunalmasabb feldolgozása Agatha Christine nagysikerű krimijének, a Tíz kicsi négernek, amit – vélhetőleg költséghatékonyságból - kastély helyett egy dzsungelben forgattak.

Filmkritikák: Predator (Ragadozó)

Ugyanakkor hozzá is tesz az eredetihez annyiból, hogy a később problémássá váló címet már keletkezése idején, vagyis 1987-ben a politikailag sokkal korrektebb Ragadozóra cseréli.Történelmi jelentősége inkább abban áll, hogy a korszakban itt és először következik be, hogy a jófiú gépfegyveréből kifogy a töltény, valamint, hogy a legszexisebb képkockák ebben pörögtek, míg be nem mutatták a 300-at.

 

A kiadásokkal egyébként nem véletlenül bánt csínján a rendező, miután olyan korabeli sztárokat szerződtetett filmjéhez, mint Arnold Schwarzenegger vagy a mostanában a Mandalorian című sorozatban feltűnő Carl Weathers. De itt nem állt meg! Még a harcos földönkívüli szerepét sem akarta holmi B-kategóriás statisztára bízni, így míg mindketten be nem látták az ötlet hülyeségét, Jean Claude Van Damme izzadt a páncélok alatt. Csakhogy:

 

1) A szörnyeteg egyszer sem spárgázik;

2) Van Damme francia akcentusa tönkrevágta jellegzetes kerregését;

3) A színész túlságosan jóképű volt a szerephez.

 

A felsorolás harmadik pontját emelném ki legfontosabbként. A végső leszámoláskor, amikor a lény leveszi a sisakját az utolsó mohikánként küzdő Schwarzenegger előtt, a katona arcára kiülő feszültség félreérthetővé válik. Mintha csak azt üzenné: most ne közelíts, székrekedésem van… Ez nem az az üzenet, amit a készítők közvetíteni kívántak, bár ettől még a film kockáit áthatja az Arnold munkásságára jellemző forró erotika.

 

A Ragadozó több ponton bátran nyúl forrásanyagához, melyek közül a legvitatottabb döntés kétségkívül a gyilkos kilétének korai felfedése. Az idegen űrhajó már a kezdő képsorok alatt feltűnik, a belőle távozó meteoritszerű képződményről pedig azonnal sejtjük, hogy nem ENSZ-segélycsomagot rejt a dzsungellakók számára.Hogy ki a bűnös, és ki áldozat, az már keményebb dió, mely morális komplexitás kétségkívül a klasszikusok sorába emeli McTiernan moziját. Bár itt az irodalmat kedvelő olvasót nem éri meglepetés, vegyük azért sorra a cselekmény további mozzanatait is. A nyolcvanas évek társadalmi sokszínűségét reprezentáló hőseink, vagyis két fekete, egy cowboy, egy szemüveges meg egy vékony pasi, egy indián, meg egy Holland őrmesternek nevezett osztrák valamilyen csoda folytán beférnek egyetlen helikopterbe, majd egy teljes falu porig rombolásával megkezdik a mentőakciót, amiért oda küldték őket. Tizennyolcezer, egyetlen tárból kilőtt golyó és néhány kisebb lakótelepnyi hullával később szivarozva megállapítják, hogy a túszok halottak, majd egy rabul ejtett nő társaságában elindulnak, hogy keressenek egy kocsmát.

 

Eközben a fákról az izomkolosszusok ruháinak átvilágításával próbálkozó ragadozó csalódottan megállapítja, hogy műszerei nem működnek tökéletesen, sőt, még a beépített fordítószoftvere is hibás. Közelebb is lopakodik, majd lovagiasan kiáll a rabnő mellett, akivel a szemüveges zsoldos a kelleténél hangosabban cserél eszmét. Rosszul méri fel azonban a Kripton-bolygótól eltávolodva megsokszorozódó elejét, így pofon helyett koncolásba torkollik a közbeavatkozás, és innentől elszabadul a pokol: a barbár földlakók megtámadják a gáláns űrlényt, akiről kiderül, hogy harcrendszere legalább működik. Más vélemények szerint szándékolt, féltékenységi gyilkosságnak vagyunk szemtanúi, ami ugyanilyen helytálló lehet, ha a férfi koponyáját magányában kedvesen simogató űrhajótörött később felelevenedő alakját vesszük. Vitatkozás helyett mi filmrajongók inkább az jegyezzük fel, hogy az első elhalálozó az a Shane Black, aki a színész külön kérésére távozott elsőként a forgatásról, ő rendezte ugyanis a 2018-as A ragadozót,és szeretett volna nekiállni az előkészületeknek. Az a felvonás egyébként nem sikerült túl jól, de hát ilyen rövid idő alatt ne is várjunk csodát, kapkodva nem készülnek remekművek.

 

A filmről nem is nagyon érdemes többet beszélni.Az első haláleset után krimiként értékelhetetlen: a dzsungel forrósága és a formás férfitestek szoftpornós irányba viszik az eseményeket, amiket a vágyaikat tagadó izomemberek nem meglepő módon agresszióval ellensúlyoznak. Fáj nézni a lélek efféle szenvedést, a szerelem szabadságának eltiprását. Végeredményként mindenki keserű véget ér, kivéve Arnoldot, a ragadozót, és a nőt, akinek innentől nem jut szerep, mivel a dzsungelben nincs mivel főzni. Amikor az idegen sisakja alól előkerül valami fejlődési rendellenességben szenvedő kaszkadőr, az osztrák óriás csalódásában elpusztítja, majd könnyek közt hazahelikopterezik. Van Damme-mal legközelebb a Feláldozhatók második részében láttuk együtt szerepelni, aminek végén Sylvester Stallone levágja a belga spárgakirály fejét, vélhetőleg több évtizedes féltékeny duzzogás végére téve végre megnyugvást hozó pontot. Vele együtt a romantika is elvérzik, mi pedig fogadjuk el, hogy nem minden történet végződik happy end-del.

 

-Forrai Márton-

Filmajánló - Tollywood

Tollywood bengáli tigrisei aztán tudják mitől döglik a légy! Az ivásos-dobálós mutatvány még hagyján, a létrával libikókázós bunyón már derülünk, de a kutya az, ahol a komoly aggodalmak kezdődnek: ha vízcsapnak nézi azt a szerencsétlent, hányva röhögünk majd, pedig azt nem akartuk kipróbálni. A döggel aztán történik, ami történik – nem áruljuk el, nézzétek meg -, de a sztori itt nem ér véget: érkezik a bikacsorda! Hát hogy lehetett ezt 18-as karika nélkül megoldani?! Az indiaiak megoldották, meg még sok mást is. Bátraknak katt a lejátszásra.

Filmajánló - Gyilkos Moncsicsik Támadása

Mai filmajánlónkat csak tényleg erős idegzetű felnőtteknek javasoljuk!

Szemétfilmes fesztiválbemutató? Na ezen biztos találkoznánk rokon lelkekkel! A lenti bemutatót bátran ajánljuk székrekedés mellé, de tényleg csak azok üljenek neki, akik a toaletten teszik. Vigyázat, azonnal hat! A színészek egyetlen rendezői instrukciót kaphattak: sikoltozzatok, mint az állat, miközben bejátszunk nektek egy kis dubstep-et! Aki elsőnek hagyja abba a rángatózást, nem kapja meg a három dolláros napi gázsiját! Eközben partvisvégre szerelt dzsungeldiótörők „támadják” a karrierjüket ebben a produkcióban elkezdő – és feltehetőleg be is fejező – amatőr színészeket. Megtekintését nem ajánljuk rekeszizomgörccsel küszködőknek,a többiek viszont ide lessenek: